Promo Film | Studio »

Kappadókia – 2013

Estére megérkeztünk Antalyába.

Szüleim komoly társasutazási tapasztalatokkal rendelkeznek. Már az első nap fél órával a busz indulása előtt kirángattak (jogosan amúgy) a szobánkból, hogy foglaljuk el az első helyeket a buszban, ugyanis innen többet lehet látni. Itt éppen örömtáncunkat járjuk, ülve. Azóta is az ő példájukat követjük bármilyen buszos esemény van.

Tisztán látszanak a korán kelés nyomai. Ágota szemei még nem nyíltak ki teljesen, mint egy kismacskának. Nekem pedig még ártatlanul csüng fésületlen szemöldökeim allatti szemhéjjamon a csipa.

Egy új hely megismeréséhez elengedhetetlen, hogy beolvadjunk a helyi közösségbe és ne úgy nézzünk ki, mint a turisták. (a fejfedőt nem vettük meg azért, túl sok lett volna)

Édesapám nagyon boldog és gyakorolja a turista mosolyt.

A csoport etetése ilyen picit giccses helyeken történt, viszont helyi kajákkal. Ágota boldogan eszi a muszakát.

A Mevlana Múzeum a törökországi Konya városában működő, Mevlana, azaz Dzsalál ad-Dín Rúmí, a legnagyobb perzsa szúfi misztikus filozófus és költő emlékének szentelt múzeum.

Édesapám cipője arról tanúskodik, hogy a kolostor előtt volt egy szökőkút, amihez közelebb ment, mint amennyire kellett volna 🙂

Ágota éppen elmeséli, hogy mit olvasott a leírásban erről a helyről. Bal oldalt egy feltehetőleg távol keleti turista vegetál, azt nem lehet tudni, hogy alszik vagy ébren van, egy biztos, hogy nem fotózzák, mert akkor másképpen csinálna. (amúgy semmi bajom a keletiekkel).

Itt a mi idegenvezetőnk, a neve nem jut eszembe, de Ágota biztos tudja. Amit tudni kell róla, hogy turizmusból neki mesteri diplomája van, és ezt többször is tudtunkra adta már a túra elején. Ekkor elkezdtünk gyanakodni, nem is azon, hogy neki diplomája van, hanem, hogy ezek után mit fog mondani a különböző helyeken.

A karavánszeráj olyan útszéli fogadó volt, ahol az utasok megpihenhettek és feltöltődhettek az útjuk során. Ez az egyik legnagyobb szeldzsuk (remélem így írják) karavánszeráj, amit a 13. században építettek. Sultan Han a neve Konya városa felé vezető úton. Jól látszik a képen, hogy csak romániai turisták vannak, akik szokva vannak a kóbor kutyákkal és egyáltalán nem riadnak vissza egy majdnem farkas méretű példánytól.

Idegenvezetőnk érdekes információkat próbál mondani a helyszínről, miközben Ágota és Édesanyám elolvassa a helyszíni táblák leírását.

Gyönyörű bejárat, amit később építettek.

Ha jól szemügyre vesszük a “kiosk-mosque”-nak nevezett építményt, ami állítólag a legrégebbi hasonló építmény Törökországban, akkor elénk tárulnak a különböző restaurálások nyomai. Ilyenkor illik megkülönböztetni az eredetit a hozzá épített résztől, és ebben az illető munkások jók is voltak. A legrosszabb állapotban levő kövek kellene legyenek az eredetiek, ebből úgy látom nincs is sok. A bal oldali rész a régebbi, valószínűleg ezt is restaurálták, anélkül, hogy az egészet befejezték volna. Aztán nekiláttak a jobb oldali rész felépítésének, ezt kezdetben két fázisban, anélkül, hogy pénz lett volna arra, hogy a díszítést erre rávitték volna. Az akarat amúgy megvolt, ez jól látszik az ablak jobb alsó szélén elkezdett vésési munkának, de vagy leállították, vagy elfogyott a pénz. Miután ez a restaurálási folyamat lejárt, valaki rájöhetett, hogy nem ez volt az eredeti magassága és akkor toldották meg, de akkor már semmi pénz nem volt és lehet a rendehozási munkálatok se erősítették meg eléggé az épületet, így olcsó és könnyű téglából rakták ki a felső részt.

Az egyik földalatti város. Ebbe a vulkanikus kappadókiai kőzetbe könnyedén lehetett vésni, ezért lettek az ókor legjobb vakondjai. Itt egy szellőző vagy víz csatorna van. Ellenség esetén szépen bezárták ide magukat és titkos kijáratokon néztek, hogy mikor biztonságos odakint. Ezekről sok érdekes dolgot lehetne mondani.

A város bejárat előtt. Már az előző képeken észrevehető, hogy Édesanyám a jobb kezét mindig eltakarja. Ennek egy kellemetlen oka van, hogy első éjszaka az egyik szálláshelyünk wellness részében ráesett és eltörte. Mi lehet jobban megijedtünk, mint ő. A helyi korházban fájdalomcsillapító nélkül helyre is tették. Anyú nagyon jól viselte az egészet, én a korházban fehérebb voltam nála és nagyon meg voltam ijedve.

Ez itt Göreme városa. Pont ebből a pontból készülnek a fényképek a képeslapokhoz, esküszöm.

Valamikor régen ezen a vidéken két vulkán tevékenykedett és forró hamúval öntötte el a helyet. A szél, eső és még ki tudja mi, idővel átalakította ezt a tájat, és létrejöttek ezek a földrajzi alakzatok, amikbe az emberek, mint valami méhek beköltöztek.

Göremétől 15 perces sétára volt a szállásunk, elegáns volt minden tekintetből, és nem a medence miatt.

Ez a kép nagyon magába foglalja egész utazásunkat. Édesanyám feláll egy kerítésre, Édesapám könyörög neki, hogy szálljon le, én pedig reszketek kamera mögött.

Először állítólag a VII. században telepedtek ezekre a helyekre a Római Birodalom elöl menekülők. A kémény formájú alakzatokba lyukakat, szobákat vájtak ki. Sok helyen ezek egy idő után be is döltek, mint ahogyan itt jobb oldalt hátul látható.

Miközben néztem ezt a képet és Anyum törött jobb kezét, Nagymamám legurult a lépcsőn és nagyon nagyon megijedtünk. Olyan szerencsésen esett hál’Istennek, hogy a keze dagadt meg egyelőre, reggelre kiderül, hogy van-e más. Itt abba is hagyom az írást és később majd folytatom.

Ez egy keresztmetszete egy ilyen lakott térnek, mivel beomlott.

Édesapám két kamerával is próbálkozik megörökíteni a hely szépségét. …. vagy minket próbál fotózni? Már nem tudom.

Ez egy olyan nyított templom volt, ami most éppen zárva.

Ennél a lakásnál már csak az ebédlő fala maradt meg.

Nem volt meleg.

Útitársaink, akik pont jókor csatlakoztak, mivel pár kutya fenyegető ugatással közeledett hozzánk percekkel ezelőtt. Ezért mosolygunk mi jobban.

A phallikus alakzatot mosolyt csalnak mindenki arcára, vicces, beismerem én is.

Édesapám beleolvad a környezetbe.

A hotel smaragdzöld medencéje arról tanúskodott, hogy itt rég fürödtek.

Korán hajnalban indulnak a balonok, amikor hűvös még a levegő.

Mind olyan dolgokat mutatnak, amiket valakik valaha nem tartottak be és csúnyán megszívták. This is life.

Göreme szabadtéri múzeumában magyarázza Ájtács (a karácsonyi káposztás vacsoránál jutott Édesapám eszébe a neve), tehát magyarázza két kezén, hogy hogyan faragták ki ezeket.

A Sötét templom, ahol nem szabadott fényképezni és rá is szóltak az emberekre, ezért készült csak egy fénykép. Keresztboltozatos egy központi kupolával, 4 oszloppal. Nevét a kicsi ablakról kapta, amin keresztül olyan kevés fény jutott be, hogy megóvta a freskókat a kifakulástól és mai napig élénk színekkel látható.

Szüleim mosolyában, de főleg az Apuéban jól látható a fáradtság és éhség minden jele.

Ez az Alma Templom. Négy oszlopa volt, 9 belső kupolával és három apszissal, geometria formákat festettek a falakra a 11. században.

Itt lehetett ide  feljutni.

Ez a figura kimondottan tetszett Ágotának, ezért én le is fotóztam.

A képek sokasága még arról árulkodik, hogy itt sem szabadott fotózkodni, de itt nem volt senki, aki ezt ellenőrizte volna.

A helyi szokás szerint (ezt csinálta minden turista ezen a helyen) ilyen formában kell itt a fotókat készíteni.

A bal kezes Gondolkodó. 🙂

Ágota is megéhezett a végén, képzeletbeli távcsővel kereste az ennivalót.

Minden tiszteletünk ez a Bukaresti néni iránt, aki lenyomta ezt az útat.

Szép nő, szép szőnyeg.

Ez itt csak egy rutin WC szünet, de még itt is vannak ilyen kémény alakzatok. A fürdők a másik oldalon voltak természetesen.

Az érzelmek nélküli kép, ahol a táj érvényesül csak. Ez egy új trend néhány éve.

Ez egy vagány völgy volt nagyon magas kéményekkel.

Hajnalban kimásztunk a szemközti hegyre, a hotel hátamögött, hogy megnézzük a ritka sok pénzbe kerülő balontúrákat.

Ágota gondterhelten nézi, hogy hová másztam fel.

Ilyen és hasonló elgördíthető ajtókat használtak a földalatti városokban. Ha az ellenség mégis megtalálta a földalatti városba vezető szűk járatot, egy kőajtóval találta szembe magát. Ez a kőajtó egy nagy kőhenger volt, amit belülről úgy eltorlaszoltak, hogy lehetetlenség volt megmozdítani. Így gyakorlatilag csak belülről lehetett kinyitni ezt a súlkőajtót, aminek a közepén volt egy lyuk.

Ez itt Kaymakli. Ezekből a földalatti városokból több tucat van a környéken, de ezek közül csak 8 látogatható, és azokban is csak egy-egy blokk. Ugyanis ezek a hatalmas földalatti rendszerek blokkokban épültek ki, mindegyik blokk ugyanarra a mintára épült ki, fastruktúra szerűen egy központi tengely körül. A budit és az állatoknak való helyiséget a bejáratok mellé tervezték, így az ürüléket könnyedén ki tudták juttatni a föld alól. Beljebb lakó és tároló helyiségeket láttunk, majd néhány templomot és temetőt is. Úgy bebugyolálták a holttesteket, hogy nem eresztettek semmilyen szagot magukból. Komoly szellőzőrendszerük is volt, a helyiségek között szűk vízszintes járatrendszereket úgy alakították ki, hogy járt rajtuk a levegő. Mi először főként ezekben a szellőzőjáratokban mászkáltunk, ezért nem is értettük, hogy anno hogyan bírtak minden nap mászkálni és élni ezekben a szűk járatokban. Csak aztán, miután kiértünk a nagyobb terekre és szélesebb járatokra, akkor árulta el Mustafa, hogy ahol eddig jártunk, az javarészt csak szellőzőjárat volt. Minden blokkhoz tartozott egy függőleges akna is, ami kútként és szellőzőaknaként is szolgált. Ez az akna olyan szűk, hogy elég volt az egyik oldalába apró lépcsőfokokat vájni, ha az ember a másik oldalának nekivetette a hátát, könnyedén tudott le-fel közlekedni az aknában. Az aknák tetejét ügyesen elrejtették, hogy az ellenség meg ne találja mérgezni a létfontosságú kútjaikat.

Ez itt Ihlara völgye.


Szent György templom.

Fincsi hal, forró kerámiában sütve, mennyei volt.

Nem semmi.

Hazatérve az éjszakai sétáról.

“Akkor még nem sejtettem” (A Tanú), hogy mi fog következni.

Ennél a résznél film is készült. Hastánc oktatás zajlik. A kínai srác könyörög, hogy ne ő legyen a teszt alany, miközben a másik társa éppen feltűri ingjét, hogy nekiugorjon. Két másik turista bíztatásképpen még kendőt is kapott a csípőjére, pedig ők táncoltak a leggyengébben.

Etetés van.

Már nem emlkészem, hogy mire raktuk le a kamerát. A mentőcsónakra?

És arra se emlékszem, hogy mi volt ennek a képnek a koncepciója, valami volt.

Csak azért vágtam le az alsó részét a képnek, mert biztos jobban örül ennek Anyú, aki az egész út során, minden fényképen próbálta eltakarni törött kezét.

Én mondtam, hogy húzza le a cipőjét.

Édesapám kétkezes szelfije … ekkora táblagép nincs is. 🙂

Egy szuper kép Szuper Szülőkről.

Pazar szoba. Amúgy tényleg, a szállások nagyon rendben voltak.

Egy fotót se akartunk eredetileg, nem vagyunk annyira vízesés rajongók, de annyit ültünk itt, hogy unalomból lőttünk néhányat.

A török bazárban vettem, eredeti RayBen hamisítvány, azóta is megvan. Tökéletesen talál minden szemüvegemre.

Ami szép az szép, ha egy közhellyel élhetek.

Ez egy jó kép Anyuról.

Ezt a képet biztos Édesanyám kérte, hogy lefotózzam.

Itt a narancs a földön van, ejjjj.

Ekkora giccset rég nem láttunk, deeee értékeltük a kedvességet.

Az első all inclusive resort, ahol valaha voltunk. Tetszett, mert kevesen voltunk, ilyen az extraseson.

Szép arab nő lehetett volna Ágota, de szerencséje van velem. 🙂

Én is szerencsés vagyok.

Ezt is megértem.

Emelje fel a jobb kezét az, aki haza akar menni :))))) hihihihi